Örmény Genocídium - Lezáratlan tragédia

1915 és 22 között a huszadik század legelső népirtása zajlott Törökországban az első világháború leple alatt. A brutális, kegyetlen tömeggyilkosságoknak másfél millió keresztény örmény esett áldozatul. Árvák és életben maradt túlélők százezrei menekültek a világ távoli országaiba, köztük Magyarországra is. A hazánkban élő örmény nemzetiség tagjai a túlélők leszármazottaiként szinte valamennyien érintettek az 1915-22-es örmény genocídium lezáratlan tragédiájában. A 100. évforduló esélyt teremthet a méltó megemlékezésre Magyarországon is és megnyugvást hozhat egy hosszú és fájdalmas gyászkorszak végén.

Előzmények
Az első világháború leple alatt, de igazából már 1913 óta megtervezett, intézményesített örménytelenítést már évtizedekkel korábban újra és újra fellángoló pogromok előzték meg, melynek 200-250 ezer örmény esett áldozatul.
Az orosz-török háború 1878-as lezárultát követően az Oszmán Birodalomban maradt keresztény lakosokat érő rendszeres atrocitások elől megkezdődött az örmények elvándorlása.

A Memorandum nem elég - A Szaszuni megtorlás
1894-ben a szaszuni örmények megtagadták a kötelező "hafirt", vagyis a védelmi hozzájárulást a a nyakukra telepített helyi kurd vezetőknek. Az ellenállást a török kormány nyílt államellenes felkelésnek minősítette. A lázadásra brutális megtorlás volt a válasz. A szaszuni incidenssel nemzetközi bizottság is foglalkozott. Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország 1895. május 11-én Abdul Hamid szultánnak küldött memorandumában reformokat sürgetett az érintett hat örmény vilajetben (megye).

A huszadik század első holokausztja - Saját templomaikban égették őket halálra
A reformok helyett azonban már az egész országra kiterjedő örményellenes terror indult. Egyes helyeken az örmény polgári lakosságot saját templomaikba zárva elevenen megégették. A fekete-tengeri kikötőkben több ezer örményt fojtottak vízbe. Diplomata szemtanúk szerint Isztambulban 6-8000 örmény holtteste hevert az utcákon. A két év alatt lezajlott pogromok áldozatainak számát összesen 200-250 000-re becsülik. A holokauszt kifejezést először ekkor használják a történészek.

Döntés a megsemmisítésről
A vérfürdőket követő külföldi tiltakozás még inkább az örmények ellen fordította az ifjútörökök mozgalmát s a mintegy két és fél milliós örmény etnikum teljes megsemmisítését tűzték ki célul. Az ifjútörök triumvirátus, Enver, Talaat és Dzsemál, vezetésével 1913. január 26-án katonai puccsal végleg átvette a hatalmat.
Az örmény tartományokba 1913-tól kezdve ifjútörök kormányzókat és rendőrfőnököket neveztek ki, akik rendkívül részletes és szigorúan titkos parancsokat kaptak a népirtás előkészítésére. Az antant Gallipolinál történt partraszállása után, 1915 áprilisában született meg a végleges döntés az örmények kiirtására.

Április 24. Isztambul - az Örmény Genocídium első napja
Az éveken át tartó intézményesített népirtás ezen a napon vette kezdetét az örménység vezetőinek, elsősorban az értelmiségiek letartóztatásával, kivégzéseivel és deportálásával. Az első áldozatok között volt Komitasz, a szerzetes-zeneszerző, aki egész életét az örmény egyházi zene tanulmányozásának szentelte, valamint Siamantó, a híres költő is.
A letartóztatott asszonyokat meztelenre vetkőztetve frissen vágott faágakkal verték össze. Az örmény keresztény papokra még kegyetlenebb sors várt. Körmeiket letépték, fogaikat kiverték, szakállukat leégették és szemüket kivájták kivégzésük előtt. A hadügyminiszter az amerikai nagykövetnek azzal büszkélkedett, hogy a spanyol inkvizíció módszereit tanulmányozták, s azok közül is a legrafináltabbakat alkalmazták.
A hivatalos indoklásban szereplő vádakat, melyek fegyveres felkelés előkészítésére vonatkoztak, semmi sem bizonyította, sőt a török hadsereg tagjaként mintegy 250 000 örmény vett részt a világháború első ütközeteiben. 1915 elejétől azonban munkaszolgálatra küldték valamennyi örmény származású török katonát. Az áprilisi fordulat után pedig többségüket, miután saját sírgödrüket is megásatták velük, 50-100 fős csoportokban egyszerűen tömegsírokba lőtték. Kharputban csak 1915 júliusában 2000 munkaszolgálatost végeztek ki. A német szövetségesek szóvá is tették ezt, mivel lelassult a Berlin-Bagdad vasútvonal építése. A koreográfia kísérteties hasonlóságot mutat a későbbi hitleri népirtással. Az áldozatok nagy részét bevagonírozzák és "munkatáborokba" szállítják, ahol pusztulásra ítéltetnek.

Győztes és eltiport ellenállás
A rá váró pusztulás elől az örmény közösség néhány alkalommal az összefogásnak köszönhetően sikeresen meg tudott menekülni. Van városában az örmények ellenálltak és elbarikádozták magukat az óvárosban, amíg az orosz és a kelet-örmény csapatok meg nem mentették őket. Franz Werfel regénye, a Musza Dagh negyven napja a hősies ellenállás igaz története. Hét örmény falu négyezer lakója vonult fel Mózes hegyére, hogy azt erődként használva megküzdjön a százszoros török túlerővel. 40 napig állták az ostromot, míg a hegy tenger felőli oldaláról egy francia hadihajó meg nem mentette őket. Az ellenállást azonban többnyire kegyetlenül megtorolták. Urfa városában az önvédelmi kísérletek tragédiával, tömeges pusztulással végződtek.

Kínhalálra ítélve
A török junta néhány hónap elteltével takarékossági okok miatt döntött úgy, hogy kivégzések helyett lassú éh- és kínhalálra ítéli az örménységet. 1915 nyarán, a legforróbb napokban megkezdték az örmények tömeges deportálását. Ez élelem és víz nélküli gyilkos menetelést jelentett. A végcél a szíriai Der el Zor sivatag volt. Az érintettek többsége, a még életben lévő asszonyok, öregek és gyermekek voltak. Mindössze a kezükben elférő holmit vihették magukkal. Az elhagyott örmény házakat kifosztották, a halálmeneteket kurd és cserkesz bandák rabolták ki és gyilkolták le. Az angorai örményeket szabályos mészáros munkával feldarabolva Asi Yozgad közelében a folyóba dobálták. A menetoszlopokban sínylődők élelmet egyáltalán nem kaptak. Sáska, döghús vagy saját halottaik húsának elfogyasztására kényszerítették őket. A Trebizondból indított 14 000 örmény közül 100 ember sem maradt életben. A 18 ezres sivasi és kharputi menetből is alig 150-en érkeztek az aleppói tranzittáborba, mely valóságos járványgóccá vált. Csak tífuszban harmincötezer örmény pusztult el 1915-16-ban. Zekki kormányzó, a Der el Zor-i terület szadista vezetője különösen hírhedtté vált. Szolgálata alatt több mint 20 000 embert ölt vagy öletett meg.

Tagadás elhallgatás
A török cenzúra már akkor kínosan ügyelt rá, hogy ne jelenhessenek meg híradások a mészárlásokról. Személyes beszélgetéseikben azonban nem csináltak ebből nagy titkot az ifjútörök vezetők. Szívesen fotóztatták magukat tábori fényképészeikkel levágott örmény fejek halmai előtt. Végül szövetségeseik is megelégelték a kegyetlenségeket. A németek 1916 végén elérték, hogy a törökök egy időre letegyenek a szmirnai örménység elpusztításáról. Csak hét évvel később, 1922-ben Musztafa Kemál, a modern török állam megalapítója "örménytelenítette" véglegesen Szmirna (Izmir) városát. A török csapatok a bolsevik forradalom után átlépték az orosz határt is, hogy az Anatóliából oda menekült örmény lakosságot legyilkolják.

Dokumentumok
A cenzúra, a tagadás és elhallgatás ellenére az örmény népirtás történelmi tényét a világ számos állama, köztük az európai unió országaival hivatalosan is elismeri. Körük évről évre bővül. Az örmény genocídium egy német orvos, Armin T. Wegner hősies és bátor munkájának köszönhetően jól dokumentált és feldolgozott. Éveken keresztül készített fotókat és mozgóképet, feldolgozva a teljes népirtás történetét és szinte valamennyi helyszínét. A bizonyítékok szempontjából ma is megrázó, hátborzongató helyszín az eufrátesz partvidéke, ahol 450 ezer örmény pusztult el. Ezen a vidéken elég csak a homokba túrni, s emberi maradványok, az áldozatok csontjai bukkannak elő.
Anatólia és Kilíkia 2,5 milliós örmény lakosságából 1915 és 1922 között 1,5 milliót irtottak ki, a többiek pedig menekültté váltak, bárhova kerültek is.

100. évforduló, EMLÉKÉV
2015-öt az Országos Örmény Önkormányzat és a magyarországi örmény közösség a huszadik század legelső népirtása az örmény genocídium emlékévének nyilvánította. Az évfordulót Örményországhoz és nemzetközi örmény közösségekhez hasonlóan Magyarországon is méltó módon kívánjuk megrendezni, melynek sarokköve a történelmi tények állami szintű elismerése. A Pacsirtavár színpadra állítását is ez alkalomból tervezi az Urartu Örmény Nemzetiségi Színház.